Előfordul, hogy azért nem teszel meg valamit, mert felerősítesz magadban azt a gonosz kis hangot, ami azt mondja, „úgyse vagy elég jó”. Ez a stratégia megvéd a kudarctól, de valójában „megvéd” a sikertől is. Ha kerülöd a nagy erőfeszítést igénylő és bizonytalan kimenetű, tehát az egódra nézve kockázatos helyzeteket, akkor nem érhet nagy baj, de hosszú távon ez a védekező mechanizmus csak megerősíti azt az érzést, hogy nem vagy rá képes. Meg se próbálod, így nem tudsz pozitív tapasztalatokat gyűjteni, amelyek esetleg az ellenkező irányba billenthetnék a mérleget. A kör bezárul: ez az önkorlátozás.

A harmincas éveiben járó Gábor arról számolt be, hogy bár felettesei értékelték a teljesítményét, munkahelyén pedig többször kapott hivatalosan is elismerést az eredményeiért, mégsem bízott soha magában eléggé ahhoz, hogy magasabb pozíciókat pályázzon meg, akár a cégen belül. Amikor nyílt egy új pozíció náluk, a felettese javasolta előléptetését, szinte „tolva felfelé” Gábort a ranglétrán, de ő addig halogatta a pályázást, mígnem másé lett az állás. Ez hasonló annak az egyetemistának a helyzetéhez, aki meg se próbál tanulni a legnehezebb vizsgára, így védve meg magát attól az eshetőségtől, hogy az a legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerül.

Amikor elkerüljük az olyan helyzeteket, amelyben komolyabb megmérettetést követően akár kudarc is érhet, akkor látszólag rajtunk kívül álló okokkal igazoljuk sikereink elmaradását. Az ilyen önkorlátozó stratégia segít megőrizni mások és önmagunk előtt is a társadalmi „image”-ünket, amit a pszichológia találóan homlokzatnak is nevez.

Az ilyen viselkedés hátterében gyakran áll szorongás, vagyis az illetőben olyan általános belső feszültség munkál, amely saját kudarcát, sikertelenségét vetíti előre. Ahogy azt (többek között) Csíkszentmihályi is leírja a népszerű Flow-elméletben, ilyen szorongást válthat ki, ha úgy ítéljük meg, hogy nem rendelkezünk a megfelelő kompetenciákkal az előttünk álló feladat megoldásához. Az azonban, hogy mennyire érezzük magunkat alkalmasnak az adott feladatra, nem a valós képességeinktől, lehetőségeinktől függ, hanem teljesen szubjektív és a saját egyéni ítéletünkön alapul. Az ítéletünktől, amelyet magunkról alkotunk, vagyis az önértékelésünktől.

Ez a probléma akár már a tanulmányaink megválasztásakor is gátolhat minket az önmegvalósításban, például úgy, hogy visszatart attól, hogy valódi érdeklődésünknek megfelelő irányba induljunk (mert nem érezzük képesnek magunkat a színvonal teljesítésére). Ez történt például azzal a fiatal lánnyal, aki azért nem választotta az állatorvosi pályát, mert eleve elkönyvelte, hogy túl magasak az egyetemi elvárások az ő képességeihez.

Mit tehetünk? Elsőként fontos felismerni, hogy nem a körülményeink vagy a képességeink gátolnak minket, hanem valójában a magunkra vonatkozó negatív hiedelmeink képezik számunkra a legnagyobb akadályt. Pályánkkal kapcsolatos döntéseinkben már ez a felismerés segíthet elbillenteni a mérleget. Még hatékonyabb, ha objektíven vizsgáljuk meg magunkat és a tapasztalatainkat: milyen vagyok, milyenek a (valós) képességeim? Milyen szakmai tapasztalataim vannak, ezek alapján milyen kompetenciáim? Ezek a kompetenciák mire tesznek alkalmassá? Mekkora az átfedés a valós képességeim, kompetenciáim között és a munka vagy a tanulmányok által támasztott elvárások között?

Ezeknek összegyűjtését végezhetjük önállóan vagy karrier tanácsadás keretében, de mindenképpen érdemes írásos formába rendezni a gondolatainkat. Az önismeret fejlesztése az első lépés azon az úton, ami felszabadít saját korlátaink alól, komolyabb önértékelési problémák esetén pedig a pszichoterápia kínálhat megoldást.